Nincs „tiltott szavak” listája: miért a teljes szövegkörnyezet dönt?
Ugyanaz a szó lehet ízléstelen, mégis jogszerű az egyik helyzetben, és személyiségi jogot sértő a másikban. A jog nem szótárt, hanem kommunikációs helyzetet vizsgál.
A személyiségi jogi viták egyik leggyakoribb félreértése, hogy bizonyos szavak automatikusan jogsértők, mások pedig mindig veszélytelenek. Ilyen egyszerű lista nincs. Egy kifejezés jelentését a mondat, az előzmények, a beszélők viszonya, a közlés tárgya, a felület és a nyilvánosság együtt alakítja. A bírósági mérlegelés ezért a közleményt a maga egészében, valóságos tartalma szerint vizsgálja, nem pedig egyetlen kiragadott szó alapján.
Az első kérdés rendszerint az, hogy tényállításról vagy véleményről van-e szó. A kettő közötti határ nem mindig nyelvtani. Az a közlés, amely egy konkrét, ellenőrizhető eseményt állít valakiről, inkább tényállítás; az, amely értékel, minősít vagy következtetést fejez ki, inkább vélemény. A tényállításnál a valótlanság, a híresztelés vagy a valós tény hamis színben feltüntetése lehet döntő. Véleménynél nem az igazságtartalmat mérik, de a kifejezésmód indokolatlanul bántó volta jelentőséget kaphat.
A második kérdés a közlés funkciója. A durva szóhasználat önmagában nem feltétlenül jogsértő, különösen közéleti vitában. Egy meghökkentő hasonlat vagy túlzó minősítés szolgálhatja az álláspont erőteljes kifejezését. Ha azonban a kifogásolt rész elhagyásával a mondanivaló teljesen változatlan marad, felmerül, hogy a fordulat nem a vélemény tartalmát, hanem kizárólag a másik megsértését szolgálta. A „hozzáad-e valamit a kritikához?” kérdés ezért jó gyakorlati iránytű.
A harmadik kérdés a kommunikációs közeg. Másként hat egy négyszemközti indulatos mondat, egy szakmai vita, egy szatirikus mű, egy több ezer ember számára látható bejegyzés vagy egy olyan nyilvános csoport kommentje, amely korlátlan ideig elérhető. Jelentősége lehet annak is, hogy a felek kölcsönösen alakították-e ki a vita durva hangnemét, vagy a támadás egyoldalú volt. Aki önként belép egy nyers stílusú fórumba és maga is abban a hangnemben vitázik, más kommunikációs helyzetet teremt, mint az, akiről úgy beszélnek ugyanott, hogy a vitában nem vesz részt, esetleg reagálni sem tud.
Ebből azonban nem következik, hogy egy durva fórum saját „házszabálya” felülírhatná a személyiségi jogokat. Az a védekezés, hogy „nálunk ez a szokás”, önmagában nem oldja fel a közlőt a felelősség alól. Ellenkező esetben egy ember annál kevesebb jogvédelmet kapna, minél ellenségesebb kommunikációs környezetet alakítanak ki körülötte mások. A közbeszéd eldurvulása társadalmi tény lehet, de nem szükségképpen jogi mérce.
Az online jelentéshez a képi elemek is hozzátartoznak. Az emoji, a mém, a montázs vagy a reakciókép nem kerül kívül a jogi értékelésen csak azért, mert nem betűkkel fogalmaz. A döntő az, hogy az átlagos befogadó a teljes közlésnek milyen tartalmat tulajdonít. Egy közismert képi jel és a mellette álló szó együtt ugyanazt az üzenetet adhatja át, mint a nyíltan leírt kifejezés.
Közzététel előtt ezért négy gyors kérdés hasznos. Pontosan mit állítok: tényt vagy véleményt? Mi a közérdekű vagy más legitim mondanivalóm? A sértő fordulat nélkül is érthető maradna-e? Vállalnám-e ugyanezt a megfogalmazást akkor is, ha azt nem pillanatnyi kommentként, hanem tartósan visszakereshető nyilvános közlésként olvasnák? Ezek a kérdések nem szelídítik meg szükségtelenül a vitát. Abban segítenek, hogy az erős kritika érvelés maradjon, és ne csússzon át öncélú személyes megalázásba.
Jogi háttér: Ptk. 2:45. §; a közlemény egészében és valóságos tartalma szerint történő értékelésének bírói gyakorlata.
A KULTURÁLIS ÉS INNOVÁCIÓS MINISZTÉRIUM -EKÖP-25-4-I-PPKE-69 KÓDSZÁMÚ EGYETEMI KUTATÓI ÖSZTÖNDÍJ PROGRAMJÁNAK A NEMZETI KUTATÁSI, FEJLESZTÉSI ÉS INNOVÁCIÓS ALAPBÓL FINANSZÍROZOTT SZAKMAI TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT